Az utóbbi években egyre nagyobb hangsúlyt kap a fenntarthatóság a közbeszéd különböző szintjein. A világ országai rendre ambiciózus célokat tűznek ki a dekarbonizációt illetően, ám a megvalósítás még nem halad megfelelően. Elemzésem célja, hogy feltárjam, miért van szükség egyáltalán zöld átállásra, illetve ha ennyire fontos a kérdés, miért nem tesznek érdemi lépéseket a világ vezető hatalmai a probléma megoldása érdekében.

A globális felmelegedés globális cselekvést tett szükségessé

A klímaválság problémájának megoldása a 21. század egyik legégetőbb feladata. Az utóbbi évtizedben olyan szinten gyorsult fel a hőmérséklet emelkedése, ami egy világszintű kollektív cselekvési terv igényét vetette fel. Így született meg a párizsi éghajlatvédelmi egyezmény 2015-ben 195 ország csatlakozásával. Az egyezmény fő célkitűzése, hogy a bolygó folyamatos felmelegedését az iparosodás előtti korszakhoz (1850 és 1900 közötti átlaghőmérséklet) képest maximum +1.5 Celsius-fokos szinten lehessen tartani. Ez garantálja azt, hogy a klímaválság legveszélyesebb következményeit (extrém viharok és hőhullámok, szárazságok) meg lehessen fékezni, és a Föld élhetősége hosszú távon megőrizhető maradhasson. Ennek elérése érdekében az egyezményt ratifikáló országok vállalták, hogy 2030-ra 45%-kal csökkentik az üvegházhatású-gázkibocsátásukat (szén-dioxid, metán stb.), 2050-re pedig nettó zéró kibocsátóvá válnak. Az utóbbi nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem termelnek szén-dioxidot, ehelyett egy olyan világállapotot jelöl, ahol a kibocsátott káros anyag mennyisége megegyezik a különböző természetes és mesterséges eszközökön keresztül feldolgozható mennyiséggel.

Hol tart most a megvalósítás?

Az ambiciózus tervek mostanra még nem váltak valósággá: a 2030-ra tervezett 45%-os kibocsátáscsökkenésből 9 évvel az egyezmény aláírását követően még csak kb. 7-8% valósult meg. Ez azért is szomorú adat, mert ha ilyen ütemben haladunk tovább, akkor különböző becslések szerint a hőmérséklet-növekedés a +3-4 Celsius-fokot is elérheti az évszázad végére. Ez extrém időjárási események, természeti katasztrófák négy-ötszöröződését jelentheti a jelenlegi -szintén nem túl stabil- állapotokhoz képest. Ahhoz, hogy a célok eléréséhez közelebb tudjunk kerülni, a „nagy kibocsátók" elköteleződésére és zöld transzformációjára lenne szükség. Kik is ezek a nagy szennyezők? Kína a világ szén-dioxid kibocsátásának 31,5, az Amerikai Egyesült Államok 13, India 7, míg az Európai Unió egésze a teljes emisszió kb. 6,5%-áért felelős.
A nagyhatalmak közül az EU és India mutatja a legnagyobb elkötelezettséget a megfogalmazott céljai elérésére, az Egyesült Államok viszont január 20-án első országként kilépett az egyezményből, ami nem azt vetíti előre, hogy a klímaválság kérdésével aktívan szeretnének foglalkozni. A kilépés közvetett hatása nagy valószínűséggel az lesz majd, hogy Kína sem fog törekedni a károsanyag kibocsátásának mérséklésére, hogy fenn tudja tartani gazdasági versenyképességét az USA-val szemben.

Melyek lennének a zöld átállás főbb elemei?

A Nemzetközi Energiaügynökség jelentése szerint az energiatermelés felelős a világ CO2-kibocsátásának közel 30%-áért. Egészen megdöbbentő, hogy 2022-ben fosszilis tüzelőanyagok (szén, kőolaj, földgáz) teszik ki a világ energiakínálatának 80%-át.

Az energiamixen belül ezeket az anyagokat kellene megújulókkal, például nap-, szél-, és vízenergiával helyettesíteni, így drasztikusan csökkenthető lenne az üvegházhatású gázok emissziója. Ezenfelül az energiahatékonyság is jelentősen növelhető lenne, ha az energiatermelés során idáig kárba vesző energiamennyiséget hatékonyabban lehetne felhasználni, például közeli városok, üzemek fűtésére, illetve világítására.
A különböző nehézipari folyamatok a fém-, kőolaj-, földgázkitermelés is rettentő szennyezőek, 30%-kal járulnak hozzá az szén-dioxid összkibocsátásához. E tevékenységek viszont nagyon nehezen dekarbonizálhatóak, mivel a különböző ipari folyamatok során akár 1600 Celsius-fokos hőmérsékletre is szükség lehet, amit mai tudásunk alapján csak fosszilis tüzelőanyagokkal lehet gazdaságosan biztosítani. Viszont ha egy világszintű zöld átállás esetén csökkenne a legfontosabb szénhordozók (kőolaj, földgáz) iránti kereslet, akkor a kitermelés volumene is jelentősen csökkenhetne.
A harmadik iparág, ahol kulcsfontosságú lenne a karbonkibocsátás mérséklése, az a szállítás és közlekedés. A globalizáció felgyorsulása által egyre nagyobb méreteket öltenek ezek a tevekénységek, nem meglepő tehát, hogy ma már a világ károsanyag kibocsátásának ötödéért felelősek. Nagyfokú elektromosítással a közúti közlekedésben, illetve bioüzemanyagok használatával a légi és tengeri szállítás során, ez a mennyiség azonban könnyen mérsékelhető lehet.

A fenntarthatóság és a versenyképesség egymást kizáró fogalmak?

A dekarbonizációhoz vezető út sajnos számos ársokkal van kikövezve. Talán ezen sokkok egyik fő oka, a zöldítés folyamán exponenciálisan megnövekedő kereslet bizonyos fémek iránt. A teljesség igénye nélkül a lítium, grafit, nikkel, kobalt, mangán és króm kulcsfontosságúak a zöld átalakulás során: gyakorlatilag a felsorolt anyagok mindegyike elengedhetetlen alkotóeleme az elektronikus eszközök és elektromos járművek akkumulátorának, a nikkel és grafit szükséges a napelemek és szélturbinák gyártásához és az energiatárolási folyamatokhoz, a bioüzemanyagok előállítása pedig többek között kobaltot és más ritkaföldfémeket igényel. Egy elektromos autó elkészítéséhez például körülbelül hatszor annyi fémre lehet szükség, mint egy hagyományos járműéhez. Amennyiben a zöld transzformáció ténylegesen nagyobb méreteket fog ölteni, minden bizonnyal drasztikusan növekedni fog a kereslet az átalakuláshoz szükséges fémek iránt. Ennek mértékét csak megbecsülni lehet, a Nemzetközi Energiaügynökség becslése alapján a következő arányok teljesülhetnek a jövőben:

A helyzetet az is tovább súlyosbítja, hogy a lítium, nikkel és a többi kritikus nemesfém nem rendelkeznek közeli helyettesítőkkel, ezáltal keresletük árrugalmassága rendkívül alacsony. A kínálat pedig minden bizonnyal nem fog tudni lépést tartani ezzel a gyorsütemű keresletnövekedéssel, mivel az új nemesfémbányák létrehozása, illetve a fémek kitermelése akár 5-10 évet is igénybe vehet. Ezek alapján következtethetünk arra, hogy a lítium, nikkel és a többi kulcsfontosságú anyag ára a közeljövőben nagy mértékben fog emelkedni, jelentősen megdrágítva ezzel a dekarbonizációs gazdasági folyamatokat. Ez a tendencia már jelenleg is tart, hiszen például a lítium piaci ára közel 10-szeresére emelkedett 2020 óta.
Arról nem is beszélve, hogy a különböző üzemanyag alternatívák előállítási költsége is igen magas: még a legfejlettebb technológiákkal létrehozott bioüzemanyag is közel duplájába kerül a jelenleg használt gázolajnak. Ezekből a tendenciákból kiindulva rövid távon annyira drágának tűnnek a dekarbonizációhoz elengedhetetlen beruházások, hogy amely ország aktívan szeretné a problémát megoldani rövid távon szinte biztosan veszít versenyképességéből.
A dekarbonizációs célok teljesítése masszív állami és piaci befektetéseket igényel. A beruházások gyors végrehajtása ennek köszönhetően az államadósság jelentős emelkedéséhez vezethet. Arról nem is beszélve, hogy a zöld átállás felgyorsulása a fosszilis energiához kapcsolódó eszközök értékének csökkenését, ezáltal pedig csődhullámot idézhet elő. A beruházási, valamint energiaköltségek növekedése pedig egy potenciális inflációs nyomást jelent a gazdaságra nézve, melyet a monetáris politika nem valószínű, hogy hatékonyan tudna kezelni. Az Európai Központi Bank egy ilyen hosszú távú dekarbonizáció okozta infláció esetére az inflációs célok emelését javasolja mint potenciális megoldást. Ez azonban a jegybankok hitelességének csökkenése mellett számos más veszéllyel is jár a célsávot emelő államra nézve.

Hosszú távon ki nevet majd a végén?

Jelen pillanatban úgy tűnik, hogy a nagyhatalmak kivárnak a kérdést illetően. Sem Kína, sem az Egyesült Államok nem szeretne a másik előtt belefogni egy nagyszabású dekarbonizációs terv megvalósításába. Ennek oka igen egyértelmű, szeretnék elkerülni az előzőekben tárgyalt rövid távú gazdasági versenyképesség romlást. Ennek megfelelően előállhat egy olyan szcenárió, amikor a két jelenlegi szuperhatalom egyike sem foglalkozik a jövőben a klímaválság elleni küzdelemmel. Amennyiben így lesz, jó eséllyel a többi ország sem lesz motivált a párizsi egyezményben foglalt céljaik megvalósításában, ezáltal pedig talán a legkedvezőtlenebb forgatókönyv következik be az emberiség számára. Olyan természeti katasztrófákkal kell majd szembenéznünk, amely a bolygó jelentős részét kvázi élhetetlenné teszi, ezzel végletekig kiélezve a már egyébként is szignifikáns gazdasági és társadalmi egyenlőtlenségeket. Ebben az esetben a világ országai olyan gazdasági többletköltségekkel szembesülnek majd az éghajlatváltozás miatt, ami jelentősen meghaladja a dekarbonizációhoz kapcsolódó versenyképesség-romlás költségeit.
A földgáz- és kőolajkészletek felélését célzó jelenlegi amerikai energiapolitika másik veszélye az ún. fossilflation, ami a fosszilis tüzelőanyagok áremelkedéséhez köthető inflációs folyamatra utal. Az utóbbi években láthattuk, hogy a világ földgáz- és kőolajkészlete nagyon koncentrált, emiatt óriási mértékű volatilitást mutathat a szénhordozók ára, ha a fő előállító országok trükköznek a kitermelés volumenével. Így előállhat egy olyan is, hogy a fosszilis tüzelők kínálatának fokozatos csökkenésével az energia a nem megújulóktól függő országokban gyakorlatilag megfizethetetlenné válik majd.

Az időzítés is fontos lehet

Az előzőekben részletezett mellett azonban szerencsére más kimenetelek is elképzelhetőek. A dekarbonizációban élen járó országok rövid távon veszíteni fognak versenyképességükből, viszont hosszú távon számos előnyt élvezhetnek majd. Az Európai Uniónak például csökkenthető a külső szereplőktől való energiafüggősége, ezzel növelve gazdasági ellenállóképességét. A megújulókra való áttérés számos szektorban javíthatja az energiahatékonyságot, ezen keresztül pedig a termelékenységet, a vállalatok működési költségének csökkenésével. A háztartások energiaköltsége is redukálódhat a fenntarthatóbb energiaforrásoknak, valamint az energiahatékonyabb lakóépületeknek köszönhetően. Ez növelheti a legalacsonyabb jövedelműek jólétét, mivel a rezsiköltségek az ő fogyasztói kosarukban szerepelnek a legnagyobb arányban.

A fejlettebb zöld technológián keresztül a közlekedés költségei is mérséklődhetnek. A McKinsey & Company tanulmánya alapján egy elektromos autó tulajdonlásának költségei, -ami magában foglalja a fenntartási- és üzemanyagköltségeken kívül az amortizációt is,- már alacsonyabbak, mint egy hagyományos járműé Európában. Az Egyesült Államokban pedig 2027-re fognak majd az elektromos járművek gazdaságilag fenntarthatóbbá válni hagyományos társaiknál. A rövid távú versenyképességvesztésen kívül gyakori érv a dekarbonizációval szemben, hogy a fosszilis energiára épülő szektorokban számos munkahely szűnhet majd meg. Ettől azért nem kell tartani, mert a munkaerőpiac átstruktúrálódása fog inkább lezajlani. A megszűnő munkakörök helyébe számos, a fenntartható technológiákat működtető, újonnan létrejövő pozíció léphet majd. A jellemzően alacsony hozzáadott értékkel bíró eltűnő munkafolyamatokat jó eséllyel nagyobb hozzáadott értékű munkák válthatják majd, javítva ezzel a zöld átállást képviselő ország foglalkoztatási szerkezetét. Ez a foglalkoztatási szerkezetváltozás a következő ábrán látható:

A dekarbonizáció mihamarabbi elkezdése mellett a legerősebb érv talán az, hogy a technológiai zöldítéshez kapcsolódó költségek a jövőben gyorsuló ütemben emelkedhetnek, a zöld átállás tehát a jövőben csak egyre költségesebbé fog majd válni.

Mi lehet tehát a jó stratégia?

Hosszú távon azok az államok fognak majd jól járni, akik minél hamarabb próbálnak átállni a zöld működési modellre. Rövid távon biztosan csorbát fog szenvedni a gazdasági versenyképességük, hosszú távon viszont ellenállóbbá válhatnak gazdaságilag, elősegítve a gazdasági stabilitást, növekedést. Az átmenetet végrehajtó országoknak érdemes lehet az átállás fokozatosságára is figyelmet fordítani, és a gazdaságot lépésről lépésre felkészíteni a változásokra. Ebben az esetben a rövid távú negatív hatások is mérsékelhetőek lehetnek. Azok az országok, melyek nem foglalkoznak a dekarbonizációval, rövid távon előnyre tesznek majd szert. A magasfokú energiafüggőség és a természeti katasztrófák kockázata azonban hosszú távon olyan sérülékenységet idézhet elő, ami hatalmas gazdasági kockázatot jelent.
Az utópikus helyzet az lenne, ha minden állam teljesítené a párizsi egyezményben foglalt céljait. Ekkor hosszú távon válságálló gazdasági rendszerek alakulnának ki a természeti katasztrófákhoz kapcsolódó óriási potenciális károk mérséklése mellett. A sikeresség tehát azon fog múlni, ki tudja hosszú távú érdekeit szem előtt tartva meghozni a szükséges, rövid távon fájdalmas döntéseket egy egyre élesedő geopolitikai helyzetben.

A borítókép forrása: Karsten Würth / Unsplash