Van valami különös ebben az országban: miközben egyre több a harag, egyre kevesebb a következmény. A sztrájk itthon nem követel, hanem könyörög; nem állít meg folyamatokat, legfeljebb kiszáll belőlük egy pillanatra. Mintha maga a rendszer tanulta volna meg tökéletesen, hogyan lehet úgy garantálni egy jogot, hogy közben teljesen használhatatlanná váljon. Hogyan válhatott a munkabeszüntetés a magyar közélet leghalkabb gesztusává? És miért nem hallatszik, ha egyszerre kiabál több tízezer ember?

Az elmúlt hetekben számos cikk jelent meg a magyar nyilvánosságban Budapest pénzügyi helyzetéről és a főpolgármester által elrendelt tízperces figyelmeztető leállásról, amely a budapesti közösségi közlekedést érintette. Mindez első pillantásra politikai performansznak tűnhetett, de a gesztus mögött nagyon is valós veszélyek húzódnak: a fővárosi önkormányzat mintegy huszonhétezer embert foglalkoztat – a közlekedéstől a közétkeztetésen át az idősgondozásig. A jelenlegi pénzügyi helyzet nemcsak a szolgáltatások minőségét, hanem maguknak a dolgozóknak a bérét is veszélyezteti.

Ennek fényében nem meglepő, hogy több szakszervezet is sztrájkbizottságot állított fel. Mégis nehéz lenne ma Magyarországon komolyan venni a sztrájk fenyegetését – nem azért, mert ne volna ok vagy jogos felháborodás, hanem mert az elmúlt évek tapasztalatai alapján szinte semmi sem indokolja, hogy bárki is eredményre számítson. A tanárok, az egészségügyi dolgozók, a vasutasok, közszolgálati dolgozók vagy épp a légi irányítók próbálkozásai rendre elhaltak – nem a munkavállalói akarat hiányában, hanem egy olyan politikai, jogi és társadalmi környezetben, amely egyre inkább kiüresíti a kollektív fellépés lehetőségét. A kérdés nemcsak az, hogy miért nem érnek célt a sztrájkok, hanem az is, hogy hogyan veszítették el teljesen társadalmi és politikai súlyukat.

A rendszerváltás öröksége: szervezetek széttöredezve, bizalom nélkül

A magyar szakszervezeti mozgalom története nem a sikeres érdekérvényesítésről szól. A szocialista rendszerben a Szakszervezetek Országos Tanácsa (SZOT) formálisan ugyan erős volt, de funkcióját tekintve az állami paternalizmus meghosszabbítása volt: nem harcolt, hanem hallgatott – cserébe kultúrprogramokat, üdülőket és ajándékcsomagokat osztott. Az ehhez hasonló szerepfelfogás a rendszerváltás után sem tűnt el nyomtalanul. Bár létrejöttek független szakszervezetek, a társadalmi bizalom alacsony maradt. Sokak szerint a szakszervezet a régi rendszer hagyatéka, nem egy olyan eszköz, amellyel a dolgozók érdemben felléphetnek saját érdekeikért.

A rendszerváltás hozta pluralizmus ahelyett, hogy versenyt és demokratikus megújulást hozott volna, inkább széttöredezettséget eredményezett. Az országos ligák rivalizálnak, az ágazati szervezetek elszigetelten működnek, és gyakran nincsenek közös célok, egységes üzenetek. Ennek egyik leglátványosabb példája a közoktatásban működő két legnagyobb szakszervezet, a Pedagógusok Szakszervezete (PSZ) és a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete (PDSZ) közötti rivalizálás: a két szervezet között régóta húzódik egyfajta egészséges, de a hatékony fellépést gyakran nehezítő versengés, amelynek történelmi okai vannak.

A történelmi okok a rendszerváltás előtti és utáni időszak különböző szakszervezeti hagyományaiból erednek. A PSZ jogelődje már 1918-ban megalakult, majd a szocialista időszakban a hivatalos, állami szakszervezeti struktúra része lett, és a rendszerváltás után is megőrizte nagy tagságát, intézményi beágyazottságát, mérsékeltebb, tárgyalásos érdekvédelmi stratégiáját. Ezzel szemben a PDSZ 1988-ban, a rendszerváltás előestéjén alakult meg, kifejezetten abból a célból, hogy független, radikálisabb, alulról szerveződő, valódi érdekképviseletet nyújtson a pedagógusoknak, szemben a korábbi, állami kontroll alatt álló szakszervezeti modellel. Ez pedig a mai napig meghatározza a két szervezet stílusát és stratégiáját: míg a PSZ inkább az intézményi tárgyalásokat, a kompromisszumkeresést részesíti előnyben, addig a PDSZ gyakrabban választ radikálisabb, konfrontatívabb eszközöket, és hangsúlyozza a bázisdemokráciát, a tagság közvetlen részvételét.

A történelmi gyökerekből fakadó eltérő szervezeti kultúra miatt a közös akciók és sztrájkok szervezése sokáig akadozott, a teljes egység továbbra is hiányzik, ami gyengíti az érdekképviselet erejét. Bár az utóbbi években voltak közös sztrájkbizottsági kezdeményezések és közös fellépések is, a két szervezet eltérő múltja, stratégiája és tagsága miatt a rivalizálás ma is érezhető.

Hiányzik még az olyan ernyőszervezet, amely képes volna koordinálni, mozgósítani és egységesen fellépni például akkor, amikor a pedagógusok tiltakozásához nem csatlakozik a közszolgáltatások többi szektora.

Sztrájkjog papíron: a magyar szabályozás csapdái

Sztrájk Franciaországban

A sztrájk Magyarországon alkotmányos alapjog, manapság viszont egyre inkább csak elméleti lehetőség marad. A közszolgáltatási szférában például a munkavégzés során „elégséges szolgáltatást” kell biztosítani, ami önmagában még érthető is volna, ha nem lenne teljesen kifordítva. Ha a szakszervezet és a munkáltató nem tud megegyezni ennek mértékéről, akkor arról a bíróság dönt, de addig semmilyen sztrájk nem tartható. Márpedig a bíróság gyakran lassú: mire megszületik a döntés, a tiltakozás lendülete elvész.

A 2022-es pedagógussztrájk során a tankerületek egyszerűen úgy értelmezték az elégséges szolgáltatást, hogy minden tanórát meg kell tartani. Így a sztrájk lényege – a munkabeszüntetés – formálisan ugyan megvalósult, de tényleges hatásától megfosztva, következmények nélkül zajlott le. Ez nonszensz módon nemcsak a sztrájkot teszi hatástalanná, hanem a társadalom szemében is nevetségessé, üres gesztussá degradálja azt.

És ha mindez nem volna elég, a kormány a veszélyhelyzeti rendeleti szabályozással még tovább szűkítette a mozgásteret. 2021-ben például megtiltották a légiforgalmi irányítók sztrájkját – egyszerűen, egy rendelettel, erre pedig a mai napig érvényben lévő veszélyhelyzet, illetve a vele járó rendeleti kormányzás lehetőséget ad, így a legális tiltakozás lehetősége gyakorlatilag bármikor felfüggeszthetővé válik. Ha a kollektív fellépés lehetősége jogi eszközökkel bármikor kiüresíthető, az nem csupán a munkavállalók kiszolgáltatottságáról árulkodik, hanem a demokratikus működés fokozatos leépüléséről is.

Közöny, polarizáció, félelem: a sztrájk társadalmi tere

A sztrájk nem kizárólag jogi aktus, hanem társadalmi esemény is – hatékonysága attól függ, hogy képes-e társadalmi támogatást szerezni. Magyarországon ez a feltétel súlyosan hiányzik. A munkavállalók kevesebb mint 8%-a szakszervezeti tag, és egy kutatás szerint mindössze 11% venne részt olyan sztrájkban, amely nem közvetlenül érinti. A szolidaritás meggyengült, az anyagi bizonytalanság pedig még inkább visszatartja az embereket attól, hogy kilépjenek a munkából.

A kormánypárti sajtó rendre pártpolitikai akcióként állítja be a tiltakozásokat, ezzel tudatosan fosztva meg azokat társadalmi súlyuktól. A tanárokat például nem bérharcosként, hanem ellenzéki statisztaként mutatták be – mintha a munkáért folytatott küzdelem önmagában nem volna legitim. A Magyar Nemzet és az Origo egyenesen azt állította: „[a sztrájk] teljes érdektelenségbe fulladt”, „a baloldal megpróbált káoszt teremteni”, miközben több tízezren vettek részt a demonstrációkon. A polarizáció miatt a sztrájk értelmezése nem a követelésekről, hanem a sztrájkolók identitásáról szól – és ez megöli az ügyek mögötti társadalmi mozgást.

A következmény? A sztrájk leértékelődik. Nem tűnik sem hatékonynak, sem legitimnek – és ezzel egy ördögi kör zárul be: nincs társadalmi nyomás, tehát nincs politikai eredmény, tehát legközelebb még kevesebben állnak bele.

Kulturális és politikai átrendeződés: hogyan számolódott fel a szolidaritás

A sztrájkhoz nemcsak indulat kell, hanem bizalom is – bizalom abban, hogy mások is mellénk állnak. Ez a kölcsönös meggyőződés, amit egykor szolidaritásnak neveztünk, mára látványosan meggyengült. Mindez nem a véletlen műve – a rendszerváltás óta a politikai és kulturális átrendeződések fokozatosan számolták fel a közös érdekképviselet társadalmi feltételeit.

A rendszerváltás utáni időszakban az új politikai elit – jobb- és baloldalon egyaránt – a piacgazdaság modernizáló igézetében szétválasztotta a munkát és a politikát. A baloldal, különösen az MSZP, amely örökölte a munkavállalói bázist, már az első Horn-kormány idején világossá tette, hogy nem a munkások pártja kíván lenni, hanem az európai típusú technokrata kormányzás híve. A Bokros-csomag és a privatizációs hullám idején százezrek veszítették el munkájukat, miközben a szakszervezetek – gyakran együttműködve a kormánnyal – asszisztáltak a munkahelyek felszámolásához. A LIGA, a SZEF vagy az MSZOSZ nem váltak valódi ellenálló központokká, inkább tárgyalópartnerek voltak egy olyan politikában, amely eladta a munka világát a tőkeérdekeknek.

Ez a történelmi árulás nem múlt el nyomtalanul. A kétezres évekre a munkás nemcsak társadalmi értelemben marginalizálódott, hanem politikailag is „értelmezhetetlenné” vált. A társadalmi mobilitás ígéretére épülő neoliberális nyelvezet („aki többet dolgozik, az többre viszi”) egyéni felelősségként tálalta a strukturális problémákat. A közös sérelmek helyett személyes kudarc lett az alacsony bér, a kiszolgáltatottság vagy a túlóra.

A 2018-as rabszolgatörvény elleni tiltakozások – bár kezdetben reménykeltőek voltak – épp ezen a falon törtek meg. Hiába mozdult meg az ország több pontján a szakszervezeti bázis, a széles társadalmi támogatás hiánya, az ellenzék öncélú politizálása és a mozgósítás hiánya miatt a mozgalom kifulladt.

A baloldal – legyen szó az MSZP-ről vagy a DK-ról – máig nem volt képes visszaadni a munka politikai jelentőségét. Míg a nyugati baloldalon újra teret nyernek a munkásbarát narratívák, itthon a „középosztály” és a gazdasági-politikai elit maradt a fő célközönség. A munkavállalók, a kiszolgáltatottak, az alulfizetett közszolgák – politikai árvák lettek. A szakszervezetek pedig nem egyszerűen gyengék, hanem partner nélküli küzdők. És ez ma az egyik legnagyobb akadálya annak, hogy a sztrájk újra társadalmi erővé válhasson.

Ki lehet ebből törni?

A sztrájk ma Magyarországon nemcsak jogilag megkötött, hanem politikailag bénított és társadalmilag kiüresedett eszköz. Ez azonban nem a végzet, legfeljebb egy állapot. A változáshoz három szinten kellene történnie elmozdulásnak. Először is, intézményi szinten: újra kellene szabályozni a sztrájkjogot, világos és gyors mechanizmusokat beépítve, hogy a munkavállalók valódi nyomást gyakorolhassanak anélkül, hogy heteket kelljen várni egy bírósági döntésre. Másodszor, társadalmi szinten: ki kell törni a szakszervezeti gettóból, és újra kell építeni a szolidaritás kultúráját – ehhez kreatív szerveződés, digitális térhasználat, és nem utolsósorban új, fiatal hangok kellenek. Harmadrészt, politikai szinten: kormányzati részről is változás szükséges – nemcsak formálisan, hanem tartalmilag is el kellene ismerni, hogy a kollektív fellépés nem ellenség, hanem demokratikus eszköz.

Mindez persze naiv optimizmusnak tűnhet egy olyan országban, ahol a sztrájk inkább szitokszó, mint társadalmi jog. De történelmileg nem ez lenne az első alkalom, hogy egy mozgalomnak a nulláról kellene újraindulnia. A kérdés nem az, hogy lesznek-e még sztrájkok. Lesznek. A kérdés az, hogy mikor lesz újra értelmük.