A Trump-adminisztráció első hónapja megmutatta, hogy Európa tényleg nem számíthat többé feltétlenül az Egyesült Államokra. A többször is elismételt jóslat, miszerint az EU majd magára marad egy izolacionista amerikai vezetés mellett valóra vált, amikor a régi-új elnök bejelentette az új vámokat az acélipari termékekre, vagy amikor JD Vance amerikai alelnök kioktatta először Párizsban, majd Münchenben az uniós vezetőket mesterséges intelligencia-politikából és szólásszabadságból, s egészen biztossá vált, amikor Keith Kellogg orosz-ukrán-ügyi elnöki megbízott kijelentette, hogy európai államok nem fognak a béketárgyalásokon részt venni. Az Európa jövőjéről szóló víziók különböznek egy föderalista államalakulattól nemzetek laza szövetségéig, azonban úgy vélem, a politikai porond összes szereplője egyetérthet abban, hogy egy stratégiailag független, önálló európai nemzetközösség kell, nem más országok kisebbik partnere. Ehhez pedig bátor tettek kellenek, legfőképp három kategóriában: hadsereg, innováció, kereskedelem.

Hadsereg

Az európai országok a hidegháború utáni években elhanyagolták haderejük fejlesztését. Párját ritkító az a békeidőben, kikényszerítetlenül megtörtént haderőleépítés, ami azóta végbement (például a német hadsereg tankjainak száma az 1990-es 5000-ről 2020-ra kevesebb mint 400-ra csökkent), s ez súlyos biztonsági kérdéseket vet fel az orosz agresszió és más regionális konfliktusok fényében. 2024-ben mindössze 326 milliárd eurót fordítottak az európai országok haderejük fenntartására, fejlesztésére, miközben Oroszország egyedül 130 milliárd eurót fordított a hadseregére, ötöd akkora nemzeti össztermékkel.

Német Leopard 2 tankok hadgyakorlaton.
Forrás: ©Bundeswehr/Modes

Az új Trump-adminisztráció felhívta Európa figyelmét, hogy többé nem megkérdőjelezhetetlen az amerikai védőháló, ezáltal az EU védelmi képessége jelentősen lecsökkenhet. A konfliktusokat illető regionális, illetve globális tendenciákat figyelembe véve egyértelmű, hogy az EU-nak többet kellene fordítania védelemre, s nem csak a hadseregei fenntartására, hanem azok aktív modernizálására. Érdemes megjegyezni, hogy a védelmi kiadás növekedése nem háborúba menetelést jelent, hanem felkészülést a legrosszabbra, egy olyan világra, ahol a nemzetközi jogrend nem érvényesül, s az imperialista logika jellemzi újra az államközi kapcsolatokat. A hatékonyság növeléséhez azonban az kell, hogy az EU fűzze össze a hadseregeit, hogy legyen egy ütőképes európai sereg, amely készen áll megvédeni az országközösséget. Ezáltal sokkal hatékonyabbá válna a feladatmegosztás, csökkennének a költségek, az országok specializálódhatnának hadianyagok előállításában, ilyen módon is növelve a védelmi képességeket. Mindezek mellett fontos leszögezni, hogy egy valódi katonai reneszánszhoz az is kell, hogy többet fektessenek az országok európai fegyvergyártók termékeibe, hogy a kontinens cégeinek álljon tőke a rendelkezésükre a további fejlesztésekhez. Ellenkező esetben külföldi gyártóktól való függőség alakul majd ki, ami krízishelyzetben veszélyeket hordoz magában, hiszen az anyaország szüksége esetén nyilván annak az ellátását priorizálja majd az adott cég. Ez történt például 1938 Csehszlovákiájában, ahol a Škoda a német inváziótól tartva sohasem szállította le Romániának a megrendelt tankokat. Összességében tehát Európának egy integrált, több anyagi forrással gazdálkodó haderőre van szüksége, amely képes kieszközölni a kontinens érdekeit, s megvédeni annak biztonságát egy vészhelyzet esetén.

Innováció

A második terület, ahol az EU egyre súlyosbodó lemaradásban szenved, az az innováció. Miközben 2020-ban Kínában 1,6 millió új szabadalmat regisztráltak, az USA-ban majd 600 000-et, addig az EU-ban csak 200 000-et. Ezen felül 2020-ban az USA a GDP-je 3,4%-át, Kína 2,4%-át, míg az EU mindössze 2,2%-át fordította kutatás-fejlesztésre.

Ha körülnézünk az elektronikai termékek között, ma nem találunk vezető európai gyártót a chipek, a mobiltelefonok, vagy a számítógépek területén sem, az európai vásárlónak amerikai vagy ázsiai termékekkel kell megelégedniük. Az EU szigorú szabályozási rendszere, s a megfelelő állami támogatás hiánya a csúcstechnológiai területeken, mint a mesterséges intelligencia, vagy éppen a chipek, versenyképtelenné teszik az európai cégeket. Míg az EU nemrég jelentett be egy 200 milliárd dolláros tervet az MI-be való fejlesztésbe, addig az amúgy is piacvezető USA 500 milliárddal többel száll be a versenybe a Trump-adminisztráció alatt. A gyenge innovációt tükrözi a gazdasági mutató is, hiszen bár az EU-ban jó 100 millióval többen élnek mint Amerikában, a 2010-ben hasonló nagyságú GDP ma már csak az USA 68%-át éri el, ami főképp a nem eléggé gyorsan növekvő termelékenységgel magyarázható. Mindemellett mára már a kínai nemzeti össztermék is utolérte az európait, átvéve a második legnagyobb gazdaság címét a névleges versenyben. Mindezek után kijelenthető, hogy az EU-nak úgy kell visszaküzdenie magát, hogy összehasonlítva kevesebb forrás áll rendelkezésére, mint riválisainak, s a szakadék egyre csak növekszik ezen országokkal szemben. Bár a helyzet nem rózsás, van remény, mégpedig a szorosabb intézményi együttműködésben, s a jobb forráselosztásban. Először is, az EU-nak az egyetemeket még jobban támogatnia kell kutatási-fejlesztési programjaikban, s meg kell előznie az agyelszívást, jobb esetben idevonzva a világ további részein élő tehetséges diákokat is. Okosan kell bánnia a rendelkezésekre álló pénzekkel, s azt a legnagyobb hatékonysággal befektetni a gazdaságilag is hasznot hozó projektekbe, különös tekintettel az Erasmus programra. Mindezek mellett ki kell aknáznia a meglévő intézményi tudást, s a szabályok lazításával egy versenyképesebb környezetet kell teremtenie, a jelenlegi csúcstechnológiákra fókuszálva a fejlesztéseket. Ezen felül, modernizálni kell az oktatási rendszereket, jobban bevonva a magántőkét az iskolák finanszírozásába, ezáltal elősegítve a piac által igényelt kutatásokat. Végül pedig, támogatni kell a vállalatokat a szellemi tőkéjük megőrzésében, s a globális terjeszkedésben egy konstruktív szabályozói környezet által, hiszen az európai monopolellenes törvények legfőképpen külföldi monopóliumokat eredményeznek. Összességében, Európának lazább szabályozói környezetre, több, és jobban fókuszált állami támogatásra, s a magántőke hatékonyabb bevonására van szüksége a nagyobb innováció elérése érdekében.

Kereskedelem

Az Európai Unió a világ egyik legnagyobb exportőre.
Forrás: Dayamay / Pixabay

A harmadik kategória a kereskedelem, ahol az EU a stratégiája átgondolására szorul. Az EU a világ második legnagyobb exportőre Kína után, s több országa is jeleskedik autó-, vagy épp vegyipari termékeinek köszönhetően. A blokk az egyik legnagyobb haszonélvezője az 1945 után kialakított szabadkereskedelmi rendnek, s a piacok szabadsága újra gazdaggá tette Európát a második világháború után. Azonban a 2010-es évek drasztikus változásokat hoztak a világgazdaságban, s ez kiszolgáltatottá tette a kontinenst. Az USA kereskedelmi háborúja által okozott vámok súlyos sebeket ejtettek az európai gazdaságon, amire rátett egy lapáttal a European Green Deal, s Kína egyre minőségibb exporttermékei is. Ezen felül a COVID megzavarta az európai termelést, majd az olcsó orosz gáz kiesése tette kevésbé versenyképessé az EU-t. A jelenlegi helyzet egy állandó amerikai vámfenyegetést, egy expanzív Kínát, s drága energiahordozókat jelent, amelyek ellehetetlenítették az eddig ismert európai gazdasági modellt. Ezért is kell az EU-nak minél gyorsabban és hatékonyabban alkalmazkodnia, hiszen a legnagyobb gazdaságok közül pont az európai az egyik leginkább kitett az exportnak. A válasz a jelenlévő fenyegetésekre sokrétű, s közös cselekvést igényel. Először is ki kell egyezni az amerikaiakkal a kereskedelmet illetően, hogy az EU elkerülje a további vámfenyegetéseket. A jelenlegi gazdasági klímára mérsékelt protekcionizmussal kell reagálni, amely támogatást nyújt a csúcstechnológiai, s az exportnak legjobban kitett iparágaknak. Ezen felül, új, olcsó energiaforrásokat kell találni, az atomerőművek, s szél- és vízenergia által. Az EU-nak törekednie kell a lehető legnagyobb energiaönellátásra a megújuló erőforrások kihasználása által, azonban ezek mellett meg kell építeni a gáz-, és olajvezetékeket az összes jelentős exportáló felé, hogy szükség esetén ne lehessen energiával zsarolni a kontinenst. Mindezek mellett újra kell értékelni a jelenlegi klímapolitikát a többi jelentős gazdaság teljesítményét figyelembe véve, és előtérbe kell helyezni a versenyképesség fokozását akár a jelenlegi célok átalakításával. Végül pedig, el kell mélyíteni az együttműködést a regionális hatalmakkal, s fő befektetőként kell belépni a feltörekvő gazdaságokba, ahol az európai pénzügyi jelenlétnek már hagyománya van, ezáltal hozva haza új tőkét. Összességében az EU-nak egy protekcionistább kereskedelmi politikát kell folytatnia, miközben diverzifikálja a beszerzési láncait, s felépíti az energiafüggetlenséghez szükséges infrastruktúrát, ezáltal védve meg a kontinenst a külföldi fenyegetésektől.

Az Európai Unió ma nehéz helyzetben van, hiszen számtalan megoldatlan krízissel áll szemben már hosszú évek óta, s most a legfontosabb szövetségese is megingani látszik. Bár a helyzet keserves, azonban nem reménytelen, s egy bátor európai gazdasági-katonai akcióterv még képes lehet fordítani a helyzeten, feltámasztva az európai haderők képességeit, és megerősítve a gazdaság teljesítményét. Ha valóban egy jobb és biztonságosabb Európát akarunk, akkor azt csak hatalmas befektetések, egy radikális irányváltás, és nagy áldozatok árán érhetjük el, azonban ezen intézkedések mind-mind megteremtik majd a biztosabb és biztonságosabb európai jólét alapját.

A cikk a szerző véleményét tartalmazza, mely nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség álláspontját.

A borítókép forrása: Alexandre Lallemand / Unsplash