Európa az ipari forradalom szülőhelye volt, így vált a legerősebb indusztriális hatalommá. Ezt a pozícióját a 20. században az Amerikai Egyesült Államokkal osztotta meg, és bár a GDP tekintetében Európa le is maradt, az autógyártás és egyéb feldolgozóipari ágazatok terén fenntartotta dominanciáját.

Az elmúlt évtizedek meghatározója volt az a “csoda”, amelyet Kína végrehajtott gazdasági növekedés terén. Ezen belül is a növekedési stratégia egyik kulcseleme az ipari kapacitás sokszorosára növelése volt, amivel Kína a “világ gyára” lett. Ez az összes fejlett országot negatívan érintette a globális termelési részesedés szempontjából, de az EU Japán mellett az első számú vesztesének tekinthető. Ez persze alapvetően nem járt együtt Európában az életszínvonal és a GDP csökkenésével, így az európai országokban a nominális egy főre jutó GDP továbbra is magasabb, mint Kínában: Magyarországon az IMF becslése alapján valamivel 25 000 dollár felett, míg Kína esetén 14 000 dollár körül áll az egy főre jutó GDP. Ugyanakkor Európa globális feldolgozóipari részesedése a 2004-es 25%-ról 2020-at követően 17%-ra süllyedt. Európa globális szerepének csökkenése és hatalmi pozíciójának gyengülése több területen tettenérhető, melyről itt írtunk.

Kína 2010 óta rendelkezik a legnagyobb hozzáadott-értékkel a feldolgozó iparban.
Forrás: Financial Times, World Bank

Mint a gazdasági változásoknál általában, az európai ipar gyengülése is egy hosszú folyamat. Ez sok szempontból természetes, hisz népesedési szempontból Európa súlya folyamatosan csökken a világban. Míg 1955-ben a világ népességének 21%-a volt európai, napjainkban ez az arány már csak 9%, a jelenlegi termékenységi trendek alapján ez a szám pedig tovább csökkenhet a jövőben. A természetes körülmények mellett viszont elmondható, hogy kedvezőbb szabályozói rendszerrel vagy jobban strukturált és irányított támogatásokkal fenn lehetett volna tartani az EU ipari előnyét ha nem is mennyiségi, de minőségi szempontból. Ez alatt a komplex ipari folyamatokra való fókuszálást, kutatásigényes területek előtérbe helyezését értjük, amelyekben nem azzal tudunk versenyképesek lenni, hogy olcsón gyártunk, hanem azzal, hogy olyat gyártunk, olyan minőségben, amire más nem képes.

Elszálló energiaárak

A gyengülő ipart a Covid-válság nyomán visszaeső kereslet, majd az azt követő energiaválság további nehézségek elé helyezte, ezt fokozta az energiaárak további emelkedése az orosz–ukrán háború után. Az energia kérdése azért is fontos, mert az EU fenntarthatósági törekvéseinek megfelelően át kellene állni karbonsemleges energiaforrásokra, így a következő évtizedben sokat kell majd megújuló energia projektekre költeni, vagy például egy zöld hidrogénre épülő európai infrastruktúra-hálózat kialakítására. Az oroszoktól való függést csökkentik a fenntarthatósági előrelépések az energiamix diverzifikálása által, illetve a más forrásból érkező fosszilis energiahordozók is. Ezen törekvések fontos eredménye, hogy míg az orosz–ukrán háború előtt az európai gázimport 45%-a Oroszországból érkezett, 2023-ra ez 15%-ra csökkent. Ebben elsősorban a fogyasztás csökkentése játszott szerepet, az importok diverzifikálását segítő rendszerek kiépítése több éves folyamat. Éppen emiatt az új olaj- és gázforrások felé irányuló befektetések megtérülése is megkérdőjelezhető, hisz amennyiben komolyan vesszük a fenntarthatósági célokat, az EU a következő 20 év alatt karbonsemlegessé válik, drasztikusan csökkentve a fosszilis energiaforrások keresletét.

Az európai energiaárak messze túlszárnyalják az amerikaiakat.
Forrás: Cipher

Az energiaproblémák tartóssága egyben az energiaárak magas szinteken ragadásával is együtt járt, amivel párhuzamosan az árak a világ többi országában csak mérsékeltebben emelkedtek. Így a historikusan amúgy is magasabb európai energiaárak már jelentősen meghaladják a világ nagy részén tapasztalható árakat. Ez elsősorban az energiaigényes iparágak versenyképessége szempontjából jelent kihívást, ilyen például a vegyipar vagy az acélgyártás. Ez utóbbi szempontjából több kihívás is előállt. Az elmúlt évek gazdasági gyengélkedésével párhuzamosan az eddig is gondot jelentő acélipari túlkapacitás problémája tovább erősödött, ahogy Kína és egyéb fejlődő országok öles léptekkel bővítették termelési kapacitásukat. Ennek eredményeként az EU exportja Kína irányába 2020 óta 80%-kal esett. A probléma tartósságát és súlyosságát az Európai Acélközösség (EUROFER) is kiemelte, krízisként jellemezte a jelenlegi állapotot, és felhívta az európai döntéshozók figyelmét, hogy a már megindult leépítések súlyosbodni fognak központi támogatás és tervek nélkül. 2025-ben felcsillant a remény a hadiipar teremtette igény révén, amitől a Thyssenkrupp és más termelők nagy keresletnövekedést várnak, és bár ez bizonyos mértékben spekulatív, az elkövetkező 5-10 évben valóban fellendítheti az európai acélgyártók helyzetét.

Szintén főként keletről éri nyomás az európai autóipart, hisz a kínai elektromos autók egyrészt árversenyre kényszerítik az európai cégeket, másrészt talán fel is gyorsították az elektromos autók terjedését (a Teslával együtt), így rákényszerítve a cégeket, hogy növeljék az ilyen téren tervezett befektetéseket. Mindezek mellett a 2010-es évek tündöklését követően visszaesett az eladott új autók száma, a nem elektromos autók értékesítése pedig 2018 óta folyamatos visszaesést mutat.

A globális kereskedelmi helyzetet szemrevételezve nem mehetünk el Trump vámpolitikája mellett. Miután az egész világot felborította, április 9-én Kína kivételével 90 napra felfüggesztette a reciprokális vámok alkalmazását és egységesen 10%-os vámokat vezetett be, így néz ki a helyzet a cikk írásának időpontjában. Ez viszont nem passziválta a szektorális alapon bevezetett vámokat, így az autókra, illetve az acélra továbbra is a 25%-os vám érvényes.

Az éves autóeladások száma a világban.
Forrás: Road Genius

Ez további nyomás alá helyezi az európai autóipart (és az acélipart), tehát míg egyébként egy sok éves átalakulásban bízhatnánk, mely végére az európai gyártók visszanyernék versenyképességüket, és felvennék a versenyt a kínai elektromos autókkal, úgy egy vámháborúban mindez még bizonytalanabbá válik és mindenképpen hosszabb időt vesz igénybe. Ezt árnyalja, hogy komparatív tekintetben Kínára és az EU-ra milyen vámok vonatkoznak, hisz ha a kínai gyártók a Trump által bejelentett általános 145%-os vámon kívül a Biden-adminisztráció alatt bejelentett kínai elektromos autókra bevezetett 100%-os vám alá esnek, a teljes vámkötelezettségek a kínai elektromos autók részére megközelítik a 250%-ot, pozitívabb környezetet kínálva többek között az európai gyártóknak is. Az európai ipar többi elemére a világ más részeihez hasonlóan 10%-os vámok érvényesek. Ezek hatásának részletes elemzésére nem vállalkozom, tekintve, hogy nem telik el olyan nap, amikor Trump ne jelentene be valamilyen változtatást a teljes vámpolitika kapcsán, vagy valamilyen az alól mentesülő kivételt. Ebből kiindulva biztosak lehetünk benne, hogy sok forgatókönyv kerül még felvázolásra az elkövetkező hónapokban, amit követően elvben újra érvénybe lépnek a magasabb vámok. Magyarország számára az autóipar és a vámok alakulása fokozottan negatív. Egyrészt aránytalanul nagy a kitettségünk az autógyártás terén, másrészt az exportunk szempontjából meghatározó a német autóipar teljesítménye, mely így most elnyújtott, fundamentális problémákkal szembesült. Az elkövetkező években ilyen téren tehát nem várható jelentős javulás. Hosszabb távon hátrányt jelenthet, ha nem érkezik nyugatról működőtőke a kedvezőtlen európai ipari helyzet miatt, melyet fokozhat az instabil magyar szabályozói környezet.

Az energiakrízis Európán belül Németországot érintette a legsúlyosabban az ország energiamixe és az energiaintenzív iparágak túlsúlya miatt. Az atomenergia leépítése és a zöldenergiák gyors ütemű fejlesztése a szükséges tárolási technológiák infrastruktúrájának kiépítése nélkül az energiaárak volatilitása nagyban megnőtt és emelkedtek az átlagárak, fokozottan rontva a gyárak működtetésének nyereségességét. Szintén növelte ezt a bizonytalanságot, hogy a német földgáz import 55%-a Oroszországból érkezett 2021-ben.

Az energiaárak tartós problémája a versenyképesség csökkentése és az európai ipar globális értékláncokban betöltött szerepének csökkentése mellett a cégeknek komoly anyagi veszteséget is jelent, aminek a következménye a dezindusztralizáció megjelenése lehet. Ezalatt a termelési egységek, tehát gyárak áthelyezését értjük ebben az esetben Európából olyan országokba, ahol az energiaárak, a munkaerő költsége és minősége, a rendelkezésre álló infrastruktúra és a szabályozói környezet kedvezőbb összetétele érhető el. A kedvezőtlen gazdasági körülmények vagy egyszerű bezárásokhoz és leépítésekhez, vagy pedig a már említett áttelepítésekhez vezethetnek. Ezek egy része jelentheti a termelés Közép-Kelet-Európába történő áthelyezését, viszont egyre gyakoribb, hogy Kínába, egyéb ázsiai fejlődő országokba vagy éppen az Egyesült Államokba helyezik európai cégek a termelést. Ezt jól szemlélteti többek között a BASF, egy német vegyipari cég – mely tipikusan energiaintenzív iparág – bejelentése, miszerint 2 600 dolgozót bocsátanak el, elsősorban Németországból, a magas energiaárak miatt. Ezek a hullámok viszont csak erősödni látszanak, a Volkswagen 2030-ig több mint 35 000 dolgozó elbocsátását jelentette be. Ezek az események fundamentálisan kérdőjelezik meg az európai gazdasági modell középtávú fenntarthatóságát, melyet eddig a világ ipari exportőreként vezettünk. És ha ez a modell elveszik, mi érkezik a helyébe?

Vajon tudunk tenni valamit, hogy megmaradjon? Ebben a formában valószínűleg nem, változások biztosan lesznek. Ettől függetlenül tervek és kezdeményezések vannak, melyek célja az európai versenyképességi és fenntarthatósági célkitűzések tudatos megvalósítása központi ösztönzők és projektek által. A nagy mestertervet Mario Draghi volt olasz miniszterelnök és gazdasági szaktekintély alkotta meg, erről magyar összefoglalót itt lehet olvasni. Amire már a gyakorlatban is látunk példát, az az egyes iparági szereplők közötti együttműködés szorosabb összefűzése és olyan platformok, szövetségek létrehozása, amelyeken keresztül közös projektek valósulhatnak meg, vagy gyorsulhat az innováció. Ezek viszont önmagukban biztosan kevesek lesznek a globális rendszerek átalakulását figyelembe véve.

Összegezve tehát kulcsfontosságú évek elé néz az európai ipar, melyek tétje nem kevesebb, mint a globális európai pozíciók megtartása és megerősítése, sőt az akadozó európai gazdaság beindítása. Az, hogy ez milyen tervek, stratégiák és központi támogatás mentén fog megvalósulni, még kérdés, ahogy az is, Magyarország hogyan tud helyezkedni az átalakuló gazdasági struktúrában.

A borítókép forrása: Charlota Blunarova / Unsplash