Az identitáspolitika egyre fontosabb része a közbeszédnek. Kezdi teljesen elfoglalni a valódi politikai diskurzust. Mégis miért engedjük, hogy a politikusok ne a valódi problémákról beszéljenek, hanem törzsekre osszák a társadalmat? Az identitáspolitika a folyamatos kultúrharcra és a közös párbeszéd felszámolására épül. Mégis ki akarja ezt? Hogyan jutottunk ide?

Az igény

Az embereknek mindig is fontos volt mások elismerése. A megbecsültség iránti vágy az egyik legősibb igényünk, hiszen ez adja a méltóság és a önbecsülés alapját. Az elfogadás utáni vágy mélyen gyökerezik bennünk. Mindenki azt akarja érezni: hasznos tagja a közösségnek, értékelik, megbecsülik és tisztelik.

Mindenki elismerésre vágyik
Fotó: Schermann Péter / Közlegelő (Banksy nyomán)

Minden személy rendelkezik egy belső énnel, identitással. Arra vágyik, hogy ezt az identitást a társadalom elismerje, ezzel tiszteletben tartva és elfogadva az autentikus énjét. Korábban az emberek identitását az őket körülvevő közösség, a társadalmi normák és szabályok határozták meg, ezzel a belső ént dominálták a társadalmi normák. Régen kevesen keresték az “igazi énjüket”, az határozta meg, hogy mivel azonosulnak, hogy hova születtek. A helyi közösségükkel, hagyományos nemi szerepekkel és a szüleik vallásával azonosultak.

Azonban az ipari forradalmakkal és a nyugati individualizmus térnyerésével a hagyományos közösségek és normarendszerek meggyengültek. Egyre elterjedtebbé vált az elgondolás, miszerint a társadalom megváltoztatható, a szociális normák pedig megváltoztatandók. Az egyén felértékelődött. Az identitást már nem dominálták a társadalmi szabályok, ugyanakkor továbbra is elismerésért küzdött. Ezzel megszületett az identitáspolitika egyik fő mozgatórugója.

Az egyén érdemesnek tartja a saját identitását a társadalmi elismerésre, azonban úgy véli, ezt nem kapja meg a kellő mértékben. Viszont erre nem az identitása megváltoztatásával, azaz a normarendszerhez való alkalmazkodással válaszol, ugyanis ez ellentmondana klasszikus liberalizmus individualizmusának. Helyette a társadalmat kívánja megváltoztatni, hogy az kellőképpen elismerje az autentikus énjét.

Az identitáspolitika valójában a méltóságért és a társadalmi elismerésért folytatott politikai verseny. Elismerésekből és el nem ismerésekből áll. Az egyik csoport lelkének megsimogatása, illetve egy másik csoport megsértése az identitáspolitika alaplépései. Amikor Orbán Viktor miniszterelnök “keresztény Magyarországról” beszél, akkor éppen ezt a dinamikát használja ki. Elismeri a keresztények magyarságban betöltött szerepét, ezzel párhuzamosan pedig háttérbe szorítja azoknak a magyarságát, akik nem vallásosak vagy elutasítják a keresztény erkölcsi alapállást.

Az identitáspolitika eszköze lett egy ferencvárosi pad 2023-ban: Az egymással szemben álló csoportok felváltva festették át a padot.
Fotó: Schermann Péter / Közlegelő

Megbecsülések között is van egyenlőbb

Nem minden csoport egyenlő megbecsülésért küzd. Számos olyan állítás van, amelyek a csoportjukat elismertebbé kívánják tenni egy másiknál. Amikor a magyar kormány a hagyományos családmodellt ünnepelte és megnehezítette az örökbefogadást a meleg párok számára, nem csak azt üzente, hogy elismeri a hagyományos családokat, hanem azt is, hogy jobban ismeri el őket, mint a nem hagyományosakat. (Ezt Kövér László, házelnök még egyértelműbbé tette; kijelentette: “Egy normális homoszexuális tudja, hogy a világ rendje micsoda, hogy ő így született, ilyenné lett. Próbál ehhez a világhoz alkalmazkodni úgy, hogy nem tartja magát feltétlenül egyenrangúnak.”)

A nagyobb megbecsültségért való küzdelem nem csak azért problémás, mert könnyen gyűlöletbe fordulhat. Rettentő mértékben gerjeszti és végteleníti az identitáspolitikai kultúrharcot, a sértéseket sértések követik. A vita elharapódzik. Az identitáspolitikai vita, amely nem a valódi közös ügyeinkről szól.

Ugyanakkor fontos látni, hogy egyenlő megbecsülést sem könnyű (vagy talán nem is akarunk) adni a társadalom különböző csoportjainak. Vajon egyenlő elismerést érdemel egy tűzoltó és egy gyilkos? Valószínűleg nem. Ahhoz, hogy a társadalmi elismerések elosztásában béke legyen, be kellene látni, hogy a társadalmi normarendszer fontosabb az egyén elismerésért való sóvárgásánál. Viszont az identitáspolitika nem megreformálni akarja a társadalmi normarendszert, hanem teljesen újat akar létrehozni. Mivel a belső én elismerését helyezi a társadalmi normarendszer fölé, a közös értékrend megbicsaklik. Ezzel létrejön a simogatások és sértések végtelen sora, egyre több csoport lép be az identitáspolitikába.

Az identitások mentén szerveződő csoportok egyre inkább saját értékrendet alakítanak ki, ezzel párhuzamosan megkérdőjelezik a közös értékeket. Mivel a kis identitáscsoportok egyre homogénebb egységet alkotnak, nincs szükségük arra, hogy a társadalmi konszenzussal létrejövő értékeket ápolják. Csak a saját, véleménybuborékba zárt közösségüket kell meggyőzniük egy új gondolat vagy hagyomány meghonosításáról, a többségi társadalmat már nem. Így az olyan gondolatok, amelyek eddig a közös politikai vitákban kioltották egymást, és tőlük egyenlő távolságban kompromisszum jött létre, már a - kompromisszum nélkül - különböző szekértáborokban alternatív igazságokként jelennek meg.

Élményeink és a kultúra

Az identitáspolitika másik fontos mozgatórugója az élményeinkben gyökerezik. Kétféle élmény van: átadható és megélt élmény. Az átadható élményt el lehet mesélni anélkül, hogy elvesztené az erejét. Ezt azok is átérezhetik, akik nem élték meg, csak elmesélték nekik. Ezzel szemben a megélt élményt át kell élni, az elmesélés kevés ahhoz, hogy azonosulni lehessen. Ahhoz, hogy átérezhessük a megélt élményt, ahhoz a csoporthoz kell tartozni, amelyik átélte. Az átadható és a megélt élmény kettéválasztása elsőre jelentéktelennek tűnhet, azonban komoly politikai következményei vannak.

A politika tele van élményekkel, amelyeket a különböző szereplők - a véleményvezérek, a politikusok és a média - igyekeznek elmesélni, narratívába helyezni. Amikor egy jól körülhatárolható társadalmi csoport változást szeretne elérni vagy tiltakozik, kulcsfontosságú, hogy át tudják-e adni az élményüket a többségi társadalomnak. Például a 2022-es tanártüntetések egyik központi eleme volt a tanárok elismerése. Egy ilyen megmozdulássorozat sikere jelentősen függ attól, hogy a mozgalmárok képesek-e átérezhetően átadni azokat az élményeket, amelyeken a sértettségük alapul. Azaz, képesek-e szolidaritást kiváltani a társadalomból.

Az átadható és a megélt élmény közötti egyik legnagyobb különbség, hogy egy átadható élményekkel átszőtt közbeszéd képes a szélesebb - a csoporton kívülről érkező - empátiára, szolidaritásra. Ugyanakkor az átadható és megélt élmény vonatkozásában nem az az egyetlen probléma, hogy az előbbit nehéz lehet átérezhetővé tenni.

Egyre gyakoribb az a jelenség, hogy egy csoport a saját élményeit megélt élménnyé nyilvánítja. Az identitáspolitikai vitákban elhangzik, hogy a feketék élményeit csak egy fekete, a melegek élményeit csak egy meleg, a nők élményeit pedig csak egy nő értheti meg. Önmagában néhány élmény megélt élménnyé nyilvánítása nem jelentene problémát, azonban ez olyan mennyiségben történik, hogy az identitáspolitika egyik fő oszlopa lett az élmények elfoglalása és átadhatóról megéltté nyilvánítása. A megélt élmények térnyeréséből a képviseletiség alapjait megkérdőjelező állítások fakadnak.

Kvóta és képviselet

Azzal, hogy egy csoport az élményeit megéltté nyilvánítja, nemcsak a diskurzust nehezíti meg, hanem azt is felveti, hogy az adott csoport érdekeit csak a csoport tagjai képviselhetik. Hiszen, ha a kívülállók ennyire nem érthetik az alapvető élményeiket és nem érezhetik át a valódi problémáikat, akkor mégis hogy tudnák képviselni őket? Ezen elgondolás szerint egy nő hiába választ meg egy férfit a képviselőjének, a férfi nem tudja képviselni őt. Tehát csupán az, hogy egy képviselőt megszavaznak, nem biztosít számára elég legitimitást, hogy bizonyos választókat képviseljen. Ez azért súlyos probléma, mert a demokrácia lényege, hogy a legitimitás a választásokból ered. Ebben az esetben pedig létrejön a választásból fakadóval szemben egy másik, identitáson alapuló legitimitás.

Fotó: Közlegelő

A fentebb leírt problémára a baloldali identitáspolitika kvótát javasol. Ezzel ötvözi a választásból és az identitásból származó legitimitást. Felmerül a kérdés: hol a határ? Melyek azok az identitások, amelyek érdemelnek kvótát, és melyek azok, amelyek nem?

A legnagyobb támogatottsága a női kvótának van, (amelyről korábban itt írtunk) mivel egyszerűen ellenőrizhető és meghatározható jegyeken alapul, illetve egy rendkívül szembetűnő problémára reagál. A női kvóta azonban az identitáspolitika trójai falova.

A női kvóta a tökéletes identitáspolitikai húzás. Nőkre és férfiakra osztja társadalmat. Ez egyértelmű felosztása a társadalomnak, ezzel mindenki a vita részévé válik. Továbbá a nemi identitás az egyének identitásának fontos részét tölti be, így a felosztás nem csak egyértelmű, de érzelmekkel fűtött is. A kvóta másik fontos eleme, hogy a nők arányának növelésével egyértelműen csökken a férfiak aránya. Azaz, az egyik csoportnak juttatott előny egyenlő a másik csoport által elszenvedett hátránnyal. Nullaösszegű játékként tekint a társadalmi együttműködésre; azt állítja, a nőket csak a férfiak kárára lehet segíteni.

A kvóta tökéletesen követi az identitáspolitikai sémát, miszerint az egyik csoport elismerése csak a másik csoport megsértésével lehetséges. Ezzel a két csoport között nem társadalmi párbeszéd alakul ki. Azon nincs mit megbeszélni, hogy “mi” elveszünk “tőletek”. Egy ilyen párbajra hívás esetében nincs levegő a diskurzushoz. Ugyanakkor egy ilyen kihívás sokak számára válasz nélkül sem maradhat. Így a konfliktus eszkalálódik, elismerés-sértés párok repkednek a levegőben.

A női kvóta ugyan sikeresen regál a nők alacsony arányára a vezető gazdasági és politikai pozíciókban, ezzel a vezetőtestületben levő arányszámot nevezi meg a probléma gyökerének. Azonban valóban ez gond? Amikor kívánatos nőpolitikára gondolunk, valóban az arányszám rejlik a magjában? A kvóta ügyesen megkerüli a valódi diskurzust. Épít arra a mára már erősen beágyazott identitáspolitikai állításra, hogy a csoport tagjait igazán csak a csoport tagjai képviselhetik. A kvóta javaslata két lépésben vezeti le az egyenlőséget. Először a kvótával beküldjük a nőket a politikai és a gazdasági vezetésbe, majd ők ott minden bizonnyal maguknak kedvező, egyenlőség felé orientálódó politikát csinálnak. Az identitáspolitikusok lassan átütik, hogy csak ők képviselhetik a csoportjukat, azonban ne legyenek illúzióink: arra sincs garancia, hogy ők fogják képviselni a csoportjukat.

Fel kell ismernünk: az alacsony arányszám egy tünet, nem pedig maga a probléma. A problémát nem a felszín kapargatásával, a lehetséges szövetségesek elidegenítésével kell megoldani. Önmagában sem kívánatos ezzel megosztani a társadalmat, viszont szolidaritás nélkül még csak előrelépést sem lehet elérni. A nemek közötti egyenlőség kérdését - ahogyan más politikai kérdéseket is - konkrét javaslatokon és a valódi problémák megvitatásán keresztül lehet megoldani. Nem a százalékokat kell bűvölni, és attól várni, hogy megoldja az olyan problémákat, mint a menstruációs szegénység és családon belüli erőszak. A problémákat kell megoldani. Akkor majd az arányszám is hozzáigazodik. A nők alacsony politikai részvétele egy következmény, amelyet számos faktor okoz. Annak, aki ezt meg szeretné oldani a faktorokkal van dolga, nem a kvótákkal.

Folyamatos harc

Az identitáspolitika a folyamatos konfliktusokra épít. Nem költségvetési sorokban, hanem a szimbolikus térben mozog. Igyekszik a nyelvbe is befészkelni magát, ezzel a politikai csoportok közötti alapvető kommunikációt is kontrollálni. Az USA-ban a névmások kérdése vagy Magyarországon a megyék vármegyékre való átkeresztelése nehezíti el a nyelvet. Nem csak a társadalom, a nyelv is szétszakad. A politikai oldalak másik valóságban kezdenek élni, de különböző nyelvet is kezdenek beszélni. A társadalom egyre kisebb csoportok egyre lazább egysége lesz, amely komoly veszélyt jelent a nemzetekre (erről bővebben itt írtunk).

Az identitáspolitika általában a kulturális térben, a szimbólumok és a képek mezején zajlik. Itt nincs a társadalmi jólétet közvetlenül befolyásoló tétje a vitáknak, a vita tárgya csupán az elismerés-sértés kettőssége. Ez társadalmi szempontból hasztalan, azonban politikailag rendkívül hasznos fegyvernek bizonyulhat. Nemcsak elterelésre és a pillanat uralására jó, hanem az ellenfél szavazótáborának szisztematikus megtévesztésére. Egy politikus telebeszélheti a politikai teret radikális identitáspolitikai állításokkal, amelyek erősen felbőszítik az ellenfél szavazóit, de az elismerés-sértés tengelyen kívül nincs jelentőségük. Ezzel megnöveli a szavazók ingerküszöbét, és kifárasztja őket, hiszen az emberek nem tudnak folyamatos felháborodásban élni. Majd bedob egy olyan valódi következményekkel járó javaslatot, amelyet az ellenfél tábora és a politikai közép alapvetően ellenez, és ha “friss” lenne vagy normális ingerküszöbbel rendelkezne, akkor megakadályozhatná, vagy komoly politikai károkat okozhatna. A közbeszéd így viszont nem tiltakozik annyira a javaslat ellen, mint amennyire az “altatás” előtt ellene volt, így a javaslat kisebb politikai kárral megy át. Carlos Maza, a Vox újságírója szerint így került elfogadásra 2017-ben Donald Trump a gazdagokat előnyben részesítő adóreformja.

Így a közbeszéd hangnemét is radikalizálják, és normálissá tesznek olyan javaslatokat, amelyek addig nem számítottak annak. Ezzel a stratégiával olyan javaslatokat lehet átvinni a radar alatt, amelyek nem lennének elfogadhatóak a választók széles rétegeinek.

Fel a fejjel

A fentebbiekből könnyen tűnhet úgy, hogy a hatalmasok az identitáspolitikával zsinóron rángatnak minket. Azonban fontos megjegyezni: azokat a szabályokat, amelyeket az identitáspolitikusok használnak, végső soron mi, a társadalom hagytuk jóvá. Hatalmunkban áll legyinteni az elismerés-sértés párokon alapuló felszínes veszekedésekre. Hatalmunkban áll a megélt élményeket újra átadhatóvá nyilvánítani. És hatalmunkban áll elismerni az árok másik oldalán állókat.

Az identitáspolitikával a hatalmasok demonstrálták: jobban ismerik a társadalmat, mint a társadalom önmagát. Olyan ősi és zsigeri vágyakra, érzelmekre játszanak rá, amelyeket az emberek nem is tudatosítanak. Ahhoz, hogy a politika újra a köz ügyeiről szóljon, a társadalomnak szembe kell néznie saját ösztöneivel, és tömegből polgársággá kell válnia. Polgársággá, amely érvek mentén valódi diskurzust folytat.