Az amerikai felsőoktatási intézmények évtizedek óta a világ csodálatául szolgálnak kiváló oktatási metódusaik, úttörő kutatásaik, vagy épp hatalmas popkulturális hatásuk miatt. A COVID-vakcinától kezdve, a Facebookon át az első számítógépig, az ENIAC-ig sokszor visszaköszön pár elitegyetem logója, mint a Harvard, Yale, vagy éppen a saját alma materem, a Penn. Bátran mondhatjuk, a Brexit után pedig még inkább, hogy Amerika egyetemei dominálják a világot, ami a popkultúra mellett a számokban is visszaköszön: a Times Higher Education Ranking szerint a világ 10 legjobb egyeteme közül 7 amerikai, a legjobb 50-ből pedig 23. Mindemellett, a világ innovációs központjai is eltolódtak Európából, hiszen gondoljunk csak a minket körülvevő okoseszközökre, amikből tulajdonképpen vajmi kevés európai.

A történelmet ismerő emberek fülének ismerősen csenghetnek az olyan egyetemek, mint Heidelberg, Sorbonne, Leiden, vagy éppen az olasz Sapienzia. Bár a múlt folyamán komoly befolyással rendelkeztek ezen európai egyetemek, valahogy az utóbbi időben nem férnek rá a nemzetközi ranglétrák tetejére. A Times szerint a top 10-ben egy EU-s sincs, míg a top 50-ben is csak 3. Ez a trend nem új keletű dolog, hiszen már 2008-ban figyelmeztetett az Európai Bizottság és az OECD is, hogy az európai egyetemek lemaradnak az amerikai versenytársaikhoz képest. A helyzetet jól szemlélteti, hogy a legtöbbet idézett kutatók 36%-a jön az USA-ból, 21% Kínából, s csak 19% az EU-ból (Norvégiát és Svájcot is beleértve.)

Bár a mélyreható reformok azóta is elmaradtak, azonban az európai döntéshozók tökéletes helyzetben találhatják ma magukat a strukturális átalakítás szempontjából, hiszen a fő rivális Egyesült Államok épp most vágja vissza saját felsőoktatási támogatórendszerét. Épp ezért, az Európai Bizottság koordinációja alatt a tagállamoknak át kell alakítaniuk a felsőoktatási rendszerüket, előtérbe helyezve az innovációt és a magasabb minőségű oktatást, kevesebb helyen. Ehhez egy hárompontos listát állítottam össze, amely véleményem szerint elengedhetetlen az európai egyetemek revitalizálásához.

Reverse Brain Drain

Az elmúlt évtizedek során rengeteg tehetséges európai kutató és oktató választotta az Egyesült Államokat vagy más fejlettebb felsőoktatási rendszert működtető országokat, mint például Szingapúr – jobb finanszírozás, modernebb infrastruktúra és nagyobb tudományos szabadság reményében. Ez az ún. brain drain (agyelszívás) Európa számára kettős veszteség: egyrészt elveszítjük a saját nevelt tehetségeinket, másrészt ezek a szakemberek gyakran hozzájárulnak más országok tudományos eredményeihez, innovációjához.

Most azonban, a Trump-adminisztráció okozta forrásvisszavágások után lehetőség nyílik ennek visszafordítására – azaz a reverse brain drain elindítására. Európának célzott ösztöndíjprogramokat, rugalmas karrierlehetőségeket és kutatói infrastruktúrákat kell kínálnia a külföldre távozott tudósok számára, hogy visszatérhessenek és az európai tudásközpontokat gazdagíthassák. Létre kell hozni azt a pénzügyi alapot, amellyel a legjobbakat el tudjuk csábítani a tengerentúlról, stabil, kiszámítható megélhetést és akadémiai szabadságot kínálva nekik, a meritokráciára építve.

Fontos megjegyezni, hogy az EU együttműködése egy ilyen stratégia sikeréhez elengedhetetlen a megfelelő mértékű, több milliárdos források mozgósítása, hiszen az amerikai erőforrásokkal csak összefogva tudnak versenyezni a tagállamok kisebb gazdasági méretük okán.

A harvardi egyetem

Vállalatiasabb egyetemeket

A jelenlegi európai felsőoktatási modell sok helyen túlzottan központosított, és az intézmények működésére gyakran rátelepszik a politikai vagy közigazgatási befolyás. A rektorválasztástól a költségvetési tételeken át a kutatási irányokig számos kulcskérdés esetében a döntések nem az adott intézményben születnek meg, hanem minisztériumi vagy kormányzati szinten, ami jelentősen lassítja az egyetemek reakcióidejét és csökkenti az adaptációs képességüket a gyorsan változó tudományos és gazdasági környezetben.

Ez különösen hátrányos a globális versenyben, ahol az élvonalbeli egyetemek (például az amerikai Ivy League vagy az ázsiai elitintézmények) szinte vállalatszerűen működnek: gyorsan döntenek, célzott forrásokat irányítanak a kulcsterületekre, és képesek proaktívan reagálni a piaci vagy tudományos trendekre. Ezzel szemben egy sokszor öt-hat szintű jóváhagyási folyamaton keresztül működő európai intézmény versenyhátrányba kerül.

Az egyik lehetséges és sok helyen már kipróbált megoldás az egyetemek önállóságának növelése az alapítványi modell irányába. Ebben a konstrukcióban az állam továbbra is biztosít alaptámogatást, de a mindennapi működtetést, a gazdasági és szervezeti döntések többségét egy független alapítvány veszi át, amelynek felügyelőtestülete többnyire szakértőkből, ipari partnerekből, kutatókból, esetleg hallgatói képviseletből áll.

Nagyon fontos leszögezni, hogy egy ilyen alapítvány sikeres létrehozása időt vesz igénybe, hiszen először a megfelelő munkahelyi kultúrának kell létrejönnie ahhoz, hogy hatékonyan működjön, valamint a kiválasztott vezetésnek is alkalmas szakértői gárdából kell állnia. Kiváló példa erre a forrásai 30-40%-át saját erőből előállító Széchenyi István Egyetem, amely mára Győrben gazdaságilag is meghatározó szereplővé vált, ugyanakkor a felelőtlen kezelésre is van példa a Neumann János Egyetemnél, amely eltékozolta a kampuszépítésre szánt összegeket.

Az alapítványi modell több szempontból is előnyös, hiszen egyrészt az egyetemek szabadabban alakíthatják ki költségvetésüket, kezelhetik bevételeiket, és kereshetnek alternatív (magán)forrásokat. Másrészt, a vezetés gyorsabban reagálhat kutatási vagy oktatási prioritások változására, új karok, programok indítására. Továbbá, erősebb kapcsolat alakulhat ki a gazdasági szereplőkkel, ipari partnerekkel és innovációs központokkal, mivel az egyetemek üzleti szempontból kiszámíthatóbb, együttműködésre nyitottabb szervezetté válnak. Végezetül, könnyebbé teheti a nemzetközi oktatók és kutatók alkalmazását, versenyképesebb bérezési rendszerek bevezetését, és rugalmasabb ösztöndíjpolitikát is.

Mindezek mellett azt gondolom, hogy a sikeres működés alapelve az átállás fokozatossága, teret engedve a megfelelő kultúra kialakulásának és egy valódi szakemberekből álló gárda kinevezésének, akik rendelkeznek sikeres menedzseri tapasztalattal és a hatékony nemzetközi intézmények működésének ismeretével.

Európai Felsőoktatási Uniót

Európában gyakran jellemző, hogy a felsőoktatási források széles körben, de szétaprózva kerülnek szétosztásra – így a támogatások nem mindig elegendőek ahhoz, hogy valódi kiválósági központok jöjjenek létre. Emellett sok esetben tapasztalható a párhuzamosság jelensége is: több tagállam hasonló célokra költ – például mesterséges intelligenciával vagy klímainnovációval kapcsolatos egyetemi fejlesztésekre – anélkül, hogy összehangolt nemzetközi stratégia biztosítaná ezek szinergiáját. Ez töredezettséghez, forráspazarláshoz és gyengébb globális láthatósághoz vezet.

Ezért egy közös Európai Felsőoktatási Unió létrehozását javaslom, amely az Európai Bizottság égisze alatt dolgozna ki egy közös nagystratégiát az európai felsőoktatás 2040-ig tartó fejlesztésére és integrációjára. Az Unió célja az lenne, hogy az európai egyetemeket egységesítse és megakadályozza a források elaprózódását, emellett ügyelve arra, hogy kiemelten támogassa a jövő versenyképessége szempontjából legfontosabb területeket.

Túl kell lépni a programok koordinációján, és a mobilitási-kutatási együttműködéseken. Ehelyett bele kell fektetni a jövőnkbe és az erőforrások lehető leghatékonyabb felhasználásával egy közös egyetemi rendszert kell létrehozni, amely szorosan összekapcsolódik a gazdasági igényekkel. Mindemellett, támogatni kell egy markánsabb start-up világot a tőke és a kutatók hatékonyabb összekötése által, ami több bevételt eredményezne.

Végezetül, több forrással kell támogatni a csúcsintézményeket, hogy az európai egyetemek ismét elfoglalhassák helyüket a világ legjobbjai között, s részt vehessenek a legtöbbet eredményt ígérő, ámde legdrágább kutatásokban is, ehhez pedig a legjobban teljesítők megjutalmazása elengedhetetlen.

A modell alapja lehetne az Európai Kutatási Térség (ERA) és a European Universities Initiative (EUI) logikája, de egy fokkal magasabb szintű integrációval – az oktatás és az innováció szorosabb összekapcsolásával. Ennek köszönhetően létrejöhetne egy olyan közös, európai felsőoktatási tér, ahol nem számít, hogy a hallgató vagy a kutató Finnországban, Portugáliában vagy Magyarországon dolgozik – ugyanazon kiválósági elvárások mentén működne az egész rendszer, egy közös, digitális adatfelhővel.

Már megtett lépések

Az ERA és az EUI jó kezdeményezési alapoknak bizonyultak Európában, hiszen összekötöttek számtalan egyetemet és kiépítették a személyes kapcsolati hálókat, amikre lehet majd alapozni a későbbi programokat. Mindemellett ahogy azt a rangsorok is mutatják, ez az egységesülés még mindig nem elég, le vagyunk maradva az USA-hoz képest.

Épp ezért a jelenlegi programokból meg kell hagyni a hasznos elemeket, mint a kutatói mobilitás vagy épp a közös diplomaprogramok, azonban ennél összekapcsoltabbá kell tenni az európai felsőoktatást.

Az amerikai káoszban jelenlévő lehetőséget az Európai Bizottság már felismerte és 500 millió eurót hirdetett meg külföldi kutatók Európába csábítására a Choose Europe for Science program által, ami kezdésnek megfelelő, azonban jelentős növelésére szükség lesz, hiszen például csak a Harvard évente 6,4 milliárdból működik.

Ezen kezdeményezés viszont rengeteg olyan tételt tartalmaz, amely nem segíti elő az európai versenyképesség növekedését, épp ellenkezőleg, DEI-kvótákat és azzal kapcsolatos kutatásokat támogat. A versenyképességhez elengedhetetlen a meritokratikus és a társadalmi igényeket kielégítő működés, ezért nem tartom célszerűnek a változtathatatlan emberi tulajdonságokon (bőrszín, származás, szexuális orientáció) alapú kritériumokat.

Zárszó

Európa felsőoktatási rendszere történelmileg sokszínű, értékes és komoly alapokkal rendelkezik – ám jelenlegi formájában nem tud lépést tartani a globális versennyel. A Trump-adminisztráció belső oktatáspolitikai intézkedései és a nemzetközi bizonytalanság egy ritka lehetőséget teremt: ha most lépünk, akkor a strukturális reformok, a kiválóságra koncentráló finanszírozás, és a nemzetközi tehetségek idecsábítása révén Európa újra a tudományos és innovációs világ élvonalába kerülhet.

Az Európai Bizottság helyesen már megtette az első lépést a kutatók Európába vonzása és a felsőoktatási integráció terén, azonban fontos, hogy ezek a kezdeményezések tovább legyenek fejlesztve, forradalmasítva az európai egyetemi rendszert. A kérdés végezetül nem az, hogy szükséges-e a változás a kontinensünk jóléte és biztonsága érdekében – hanem az, hogy élünk-e vele időben.